Második felvonás

Beharangoztam a folytatást, így itt is van. Kezdődik a második, talán végtelenített felvonás :)

Aki nem tudná, röviden - na ja, pont úgy szoktam - leírom a sztorit. (Aki az előzményeket sem tudja, az "gyorsan" pótolja be az előző 196 napos kiruccanás történéseit :D) Szóval az előbbiekben emlegetett utazásból március 24-én tértem haza (első sokk). Másnap jó katona lévén bementem dolgozni, hisz letelt a fizetésnélküli szabadságom (második sokk). Ezzel még nem is lenne baj. Hisz a melóhelyen igazából semmi nem változott, szorgos hangyaként visszatérhettem volna, mintha mi sem történt volna. De nem így volt. Hisz én megváltoztam. Egyesek szerint jót tett nekem (eltűnt egy kicsit a karó, lazább lettem, a barnaság sajnos csak átmeneti volt), mások szerint talán túlságosan, hisz akárhogy is tagadnám a régi 130%-os munkatempóm olyan 30%-ra esett vissza. Persze ez lehetett volna átmeneti is, de töredelmesen bevallom, hogy 50-60% fölé nem nagyon sikerült feltornáznom, pedig volt hogy még akartam is ;) Szóval döntenem kellett. Ott maradok, beszürkülök és teszem amit oly sokan. Vagy munkahelyet váltok, hátha ott megjön újra a kedv. Vagy pedig all in, borítok mindent és 19-re lapot húzok. Nem is én lennék ha nem az utolsó kupacot választom. Végülis ezek mindegyike bejött már vagy a kártyában vagy az életemben, így 8 hónap alatt szépen eladtam a lakásomat (visszafizettem a lakáshitelemet), majdnem minden hétvégét végig dolgoztam, hogy minden mást is eladjak, spóroltam amin csak tudtam, végül felmondtam a munkahelyemen... és most épp a repülőn ülök Miami felé, mikor mindezt írom. 

Vakmerő, bátor, önző, irigylésre méltó és felelőtlen lépés is egyben, de pár nagyon fontos dologra rá kellett jönnöm. Egyszer élünk (legalábbis szerintem), így inkább meg kell próbálni a lehetetlent, mint eljátszani a tehetetlent. Persze kifogásokat és nyafogásokat könnyű találni, de vajon nem fogjuk megbánni? Nem jobb ha megpróbáljuk még ha bele is bukunk, mint nem tenni semmit csak álmodni róla? Persze mindehhez hozzájárul az is - mondják az okosok -, hogy én könnyen teszem. Jogos. Nem tartozom senkiért felelősséggel, nincs se kutyám, se macskám, sőt gyerekem és férjem sem. De azt sem titkolom, hogy ez is mind az én döntésem volt, valahogy nem akartam beállni a kötelező sorba csak azért, mert azt úgy kell. Lehetnek kivételek. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy különleges vagyok, csak más. Persze családom és barátaim nekem is vannak, akiket a mutatott kőszikla énem ellenére igenis nehéz volt elhagynom. De akik igazán fontosak ők úgyis megértik, vagy elfogadják, vagy épp beletörődnek, hisz tőlük úgysem fogok igazán elszakadni sosem.

Szóval most itt tartok. Pontosabban valahol az Atlanti óceán felett, két kontinens, múlt és jelen között, tele kétséggel, erővel, elszántsággal és nyitott kérdésekkel. De épp ettől izgalmas és félelmetes egyszerre (hát még az állandó turbulencia miatt :D)

Szóval ez lesz az én újabb sztorim, kevésbé érzelmes, remélhetőleg humorosabb és fényképekkel teli bejegyzések formájában. 

Ja és ha ez a netre is kikerül, akkor az azt jelenti, hogy meg is érkeztem a lehetőségek országának földjére, ráadásul nem is úszva... sőt akkor be is engedtek, hisz még nem olvasták ezt a blogot :))